Iron horse

Múlt hétvégén befejeztem a Transalp utáni "nagy generált".

A verseny után ráfért az alapos tisztogatás, szétszedés közben kb. 2dl víz jött ki a vázból köszönhetően a mindennapi gőzborotvának. A váz eléggé megsínylette a finomszemcsés homokot és a sódert, de az autósampon és a polírpaszta segített a dolgon. Az alkatrészek közül is néhány cserére szorult. Már a Transalap előtt is tervbe volt véve pl. a féktárcsák cseréje, ez most meg is történt. Emellett kapott egy új bowden szettet, fékbetéteket, sort, láncot, kormányt és beszereztem egy új típusú XTR hátsó váltót (by Parti Andris) is. A képen épp az összeszerelés előtti állapot látható, ahol már az összes létező csapágyat kitisztítottam és átzsíroztam.

A héten már újra edzésben, ne temessük ezt a nyarat hiszen még csak augusztus van.

Sok sikert kívánunk a hamarosan induló Trans Hungária maraton indulóinak különösen Mikusznak és Sanyinak!

A 2011-es TransAlp Challenge július 23-i utolsó szakaszának (Trento – Riva del Garda 75,77 km) beszámolója következik:

A verseny utolsó napján is esős reggelre ébredtünk akkor még nem tűnt úgy, hogy délutánra jó időnk lesz. Az utolsó szinttérkép alapján a mai szakasz egy könnyebb etapnak ígérkezett, de nem az volt.

Aszfalton indultunk el fölfelé, ahol volt egy tömeges bukás, amibe sajnos belekeveredtem, de szerencsésen megúsztam. Ezután egynyomsávos erdei útként folytatódott a mászás, ami nagyon nehézkes volt a vizes gyökereken és köveken. 20km megtétele után lefelé menet az éjszakai szálláshelyünk mellett suhantunk el, ahol kísérőink lelkesen bíztattak; Ferit legfőképpen a „Megvan a grillcsirke” mondat motiválta a továbbiakban.

Az első hegy megmászása után már fokozatosan kisebb hegyeket kellett megmászni, míg a lefelék egyre technikásabbak voltak. Némelyikük hasonlított egy-egy kemény DH pályához. Beérve egy kis macskaköves burkolatú faluba egy lány nekicsúszott egy terelőszigetnek, amivel az ő versenyének sajnos ott vége is volt, de ezzel még nem ért véget a balesetek sorozata.

Sajnos 20 km-rel a befutó előtt az utolsó lefelén megint egy keresztbefordított krosszmotor és a már összegyűlt mezőny egy része fogadott. Az egyik durva lefelén egy elég komoly baleset történt, megint a helikopter mentette ki a sérültet. Kb. 20-25 percet állt a mezőny és amikor elengedtek minket hatalmas vértócsa, kötszer, infúziós tasak, szike stb. látványa ismét megalapozta a hangulatot. Innen mindössze egy kilométer volt már csak a „biztonságos” részig. Reméljük semmi komoly maradandó sérülést nem szenvedett el a versenyző társunk, sajnos nem tudunk róla semmi infót.

Mivel a mezőny összetorlódott, az utolsó 20 km-t egy hatalmas bolyban tettük meg 30-35 km/h-s tempóval váltott vezetéssel egészen a célig, így tömeges befutó volt. A célkapun való áthaladás közben eltört a mécses, megkönnyeztem, leírhatatlan érzés volt nyolc ilyen kemény nap után megérkezni és teljesíteni. Egyik szemem sírt, másik nevetett. Sírt, mert vége van és nevet, mert sikerült teljesíteni, amit szerettünk volna. Örök élmény marad, ezt sosem fogjuk elfelejteni.  A beérkezés után nyakunkba akasztották a teljesítésért járó érmet és átvehettük a FINISHER mezt! Ez a legszebb és egyben legdrágább mezem. Ettől szebb talán csak a 2012-es lehet!

Elsősorban köszönet Ferinek, a csapattársamnak, aki hősiesen állta szó szerint a sarat! Továbbá köszönjük a segítőinknek: barátnőmnek - Encsinek, apukámnak - Zolinak, Feri feleségének - Erikának és az otthonról lelkesítő családtagoknak és barátoknak a támogatást és szurkolást, nélkülük biztos nem tudtuk volna végigcsinálni. Nem utolsó sorban köszönjük szponzorainknak a támogatást: Lufthansa Technik Budapest | | BikeFun Kft | | High5 | | Mountex. Személyesen külön köszönet Mikusznak (A Merida MaratonTeam csapatvezetőjének) és TT-nek (csapatunk edzőjének). Köszönjük Bencének a blog szerkesztését, aki nélkül nem tudtatok volna minket nyomon kísérni. Néhány nap pihenés után jelentkezünk egy beszámolóval, kimaradt képekkel.       

Remélem veletek jövőre ugyanitt!

Így zártuk a nyolcadik napot:

(napi helyezés, csapatnév, versenyző, napi idő, átlag km/h, összetett idő/helyezés)

Nyolcadik napi mért adatok:

Össztáv: 79,7 km
Átlagsebesség: 16,5 km/h
Max. sebesség: 51,4 km/h
Szintkülönbség: 1987 m
Mászás összesen: 27,3 km
Lefelé összesen: 35,7 km
Legmeredekebb lefelé: -21%
Legmeredekebb fölfelé: 45% (tolás)
Legmagasabb pont: 1063 m

További képek a szakaszról:

Köszönjük! Szép volt Srácok! Jöhet a pihenés:

A leghosszabb szakasz várt július 22-én a 2011-es TransAlp mezőnyére. Következzen a San Martino és Trento közötti 122,7 km hosszú utolsó előtti szakasz beszámolója.

Szép napsütéses napra ébredtünk, de mindössze 8 fok volt. Korán kellett kelni, mert a szállásunk messzebb volt a rajthelytől. Természetesen, mint mindenhova egy hosszú szerpentinen keresztül jutottunk el a rajthelyhez, mely a reggeli után igencsak felkavarta a gyomrunkat, de szerencsére a hűvös hegyi levegőnek hála hamar rendbejöttünk.

A rajtnál rutinszerűen álltunk volna be a D szektorba, ahonnan átirányítottak minket a C-be. Jó érzés volt látni, hogy mennyien vannak még mögöttünk. Teljesen új arcok közül rajtoltunk. Egy 30 kilométeres murvás száguldással kezdtünk, melyben egynyomsávos kis hullámok voltak és az előző naphoz hasonlóan nem szakadt szét a mezőny a lejtő miatt, ezért az egynyomsávos szakaszok bedugultak. Reménykedtünk, hogy nem tart ez egész nap, mert különben nagyon hosszú napunk lesz.

Szerencsére a szakasz közepén lévő 30 kilométeres mászás igencsak szétszakította a mezőnyt. Sajnos a mászás megkezdése előtt ismét láttunk egy porul járt versenyzőt, akit a mentő vitt el. A felfelé rettenetesen hosszú volt kb. a háromnegyedéig lehetett középső tányéron menni, utána már csak kistányéron, de fölfelé végig előzgettünk. Majd ismét egy 30 kilométeres lefelé következett, keresztül kisebb városokon, körforgalmakon. A sík részen már nyoma sem volta a reggeli 8 foknak; hőség, olyan 32 fok várt minket.

A bringás út az eddigi hegyek helyett szőlőföldeken, mezőgazdasági területeken vezetett át. A szakasz végén még beletettek egy Dobogókő szintű „dombocskát” a maga 800 méterével, ahol rengetegen tolták már a fáradtság és a meleg miatt, de mi ezen is áttekertünk, így sok embert sikerült itt megelőzni. Majd jött a vége, egy 10km-es újabb száguldás a célig (ami elég keserves volt számomra, mert a talpam nagyon megfájdult). Ennek a végén volt, az időmérést lezáró chippes kapu a célterülettől 6km-re. Mindezt a szervezők, azért találták ki, hogy az utolsó 6 km-en a forgalmas városban már ne száguldozzanak a versenyzők, persze ez nem járt túl nagy sikerrel, mert mindenki versenytempóban jött be a célterületre, köztük mi is.

Túl vagyunk a leghosszabb szakaszon és már csak egy van hátra. Holnap még nagyon kell koncentrálni, nagyon szeretnénk beérni, hiszen láttuk, hogy még utolsó előtti nap is voltak kiesők.

Így zártuk a hetedik napot:

(napi helyezés, csapatnév, versenyző, napi idő, átlag km/h, összetett idő/helyezés)

Hetedik napi mért adatok:

Össztáv: 126,55 km
Átlagsebesség: 18,9 km/h
Max sebesség: 62,4 km/h
Szintkülönbség: 2745 m
Mászás összesen: 46,15 km
Lefelé összesen: 57,46 km
Legmeredekebb fölfelé: 24%
Legmeredekebb lefelé: 19%
Legmagasabb pont: 1981 m

További képek a szakaszról:

Az utolsó szakasz beszámolója hamarosan olvasható lesz a blogon. A legfrissebb információkat az aktuális szakaszokról az IronHorseBlog twitter oldalán lehet nyomon követni.

A július 21-i Alleghe és San Martino közötti 73,4 km hosszú 6. szakasz beszámolója következik.

A mai rajt Alleghe tópartjáról indult verőfényes napsütésben. Azon kevés napok egyike volt, (sőt konkrétan) ahol nem emelkedővel kezdődött a verseny. Alleghe városát elhagyva leereszkedtünk 800 m-re és csak innen kezdődött az első nagyobb hegy. A lejtős kezdés miatt a mezőny eléggé együtt maradt, ezért az első mászást tömött sorokban kezdtük.

Egyre szűkebb utcákon haladtunk, de mivel valaki elöl leszállt így tolni kellett, de szerencsére nem túl sokáig. Ezután jött az erdő, ahol bokáig érő sár fogadott, ekkor magyar káromkodásra lettünk figyelmesek. Találkoztunk a másik magyar párossal és velük beszélgettünk egy kicsit, jó volt találkozni a honfitársakkal. Ma az egész nap a hullámvasútazásról szólt, csak föl és le, síkon szinte nem is mentünk.

Az első hegyről lefelé volt egy hosszú belátható betonszakasz, ahol 77 km/h sebességgel hasítottunk, ennek az alján vártak kísérőink, Magyar és Meridás zászlóval, ami egy nagy löketett adott a hátralévő mászásokhoz. Egy köves lefelén elszállt az egyik kulacsom, amit észre sem vettem.

Az utolsó hegy megkezdése és a frissítőpont előtt néhány kilométerre egy motoros állt keresztben az úton és megállította a mezőnyt. Ekkor láttuk meg, hogy a kísérőmotorok egy súlyos sérültet látnak el, aki legurult egy szakadékba. Már odafelé menet hallottuk a helikopter hangját, (ami semmiképp sem jó jel, a tapasztalt TransAlposok szerint). Pont amikor odaérkeztünk akkor engedték le a helikopterből a személyzetet és a hordágyat. A mentés ideje alatt a mezőny feltorlódott, mindenki reménykedett, hogy nem súlyos a sérülés.(mi is szorítunk a 410-es számú duó sérült tagjának).

Már reggel az első néhány km után egy sérültet raktak a mentőbe, infúzióval stb. plusz délután ez a helikopteres történet eléggé megalapozta az utolsó lefelét, ahol újra ott voltak kísérőink és lelkesen szurkoltak nekünk a szakadó esőben is.

Az utolsó néhány kilométeren még a jégeső is elkapott bennünket, de végül sikeresen célba értünk. Este igazi olasz pizzával zártuk a napot, majd utána következett egy hangulatos bicikliszerelés a belvárosban. :) Készülünk a holnapra, a leghosszabb szakaszra!

Így zártuk a hatodik napot:

(napi helyezés, csapatnév, versenyző, napi idő, átlag km/h, összetett idő/helyezés)

További képek a szakaszról:

A 7. szakaszról is beértek a srácok a 164. helyen. A beszámoló hamarosan olvasható lesz a blogon. A legfrissebb információkat az aktuális szakaszokról az IronHorseBlog twitter oldalán lehet nyomon követni. 

A július 20-i 5. szakaszt lerövidítették, ezért a St.Vigil és Alleghe közötti 73,59 km-es etap 47 km-nél hivatalosan véget ért. A szakasz beszámolója következik:

Kora reggel szakadó esőben indulás a rajthelyről. A rajtig mindenki próbált valami tetőt szerezni a feje felé, amíg fel nem csendült az ACDC száma. Ilyen esetben, ha már a rajtnál 8fok volt 1200 méteren, akkor sejteni lehet, hogy mi vár az emberre 2000 méter felett. A szervezők már a rajtnál kilátásba helyezték, hogy a mai szakasz második nagyobb hegyére már valószínűleg nem engednek fel az időjárási körülményekre való tekintettel.

Beton szerpentinnel indult a szakasz, majd következett egy murvás mászás, amit a sok eső teljesen fellazított, így nehéz volt rajta haladni. Mire az első hegyre felértünk másfél-2 óra alatt, már jól eláztunk. Fönt mindössze 1-2 fok volt, szakadó hó és havas eső váltakozott, de a legdurvább a süvítő hideg szél volt, így az ereszkedés is eléggé megviselt mindenkit, minden porcikánk reszketett.

Az erdőbe beérve rájöttünk, hogy a vizes köveknél már csak a vizes tűlevelek csúsznak jobban. A lefelé gurulás még a nagy tempó ellenére is egy örökökké valóságnak tűnt. Megérkeztünk az első frissítőponthoz, ami jelen esetben inkább egy melegedőhöz hasonlított, forró itallal és fóliába csomagolt emberekkel, akik már reszketve várták, hogy értük jöjjenek. Végig az járt a fejünkben, ha most fel kell menni a következő hegyre, ami még magasabb, akkor az már nem fog menni és ránk is ez a sors vár.  Így nagy megkönnyebbüléssel fogadtuk a hírt, hogy már csak a következő frissítőpontig kell eljutni és ott van vége hivatalosan a mai szakasznak. A csúcson tomboló hóvihar miatt az útszakasz veszélyessé vált és ezért valamint az emberek kihűlése miatt nem kockáztatták meg, hogy tömeges feladás legyen a versenyből.

Így sem volt fenékig tejfel a maradék rész, át kellett jutni a második frissítőpontig, ami 2000 méteren volt, itt hivatalosan is leállították a versenyt, megállították az időt, de ez még messze volt az eredetileg kijelölt befutótól. Innen fakultatív módon mindenki úgy jutott le, ahogy akart; vagy legurul, vagy feljönnek érte, mi az utóbbit választottuk, ugyanis a guruláshoz még néhány kilométert először fölfelé kellet volna megtenni. A 2-3 fokos hőmérsékletben a gurulás is rengeteget kivesz az emberből. Szerencsére feljöttek értünk a kísérőink, akik igencsak meglepődtek, amikor megláttak minket, kőporba burkoltan.

A hideg miatt teljesen kikészültünk sokkal többet vett ki ez az úgymond legrövidebb szakasz is a hideg miatt. Hogy egy csapattársunk kifejezésével éljünk: „Ez igazi hentesmunka volt”.

Este elmentünk a befutó helyszínére Alleghébe pastázni, ahol most a bolognai és zöldséges tésztából is kaptunk egy-egy adagot. Alleghe egy hegyekkel körbevett tó partján fekszik, hangulatos helyszín, így előre várjuk már a holnap reggeli rajtot, de azért ma van mit kipihenni!

Így zártuk az ötödiknapot:

(napi helyezés, csapatnév, versenyző, napi idő, átlag km/h, összetett idő/helyezés)

További képek a szakaszról:

A legfrissebb információkat az aktuális szakaszokról az IronHorseBlog twitter oldalán lehet nyomon követni.

 A július 19-i Brixen és San Vigilio közötti 70,85 km-es szakasz beszámolója következik:

Szerencsére úgy néz ki, hogy a tegnapi racsnis történetet sikerült megoldani mára. Túl vagyok a nagy generálon, ami azt jelenti, hogy a kicseréltem az elkopott fékbetéteket, a hátsó váltó bowdent, letisztítottam a láncot és persze végigcsináltam a mindennapi átnézést.

Kedden a verseny negyedik napján igazi bringás időre ébredtünk. Ma volt az első nap, hogy nem költözünk másik szállásra, így valamivel könnyebben indult a nap. A verseny két hullámvasutas etapja közül teljesíttettük ma az elsőt, mely egyben a legtöbb szintet is tartalmazta és talán az eddigi legkeményebb szakasz volt számunkra. 

A rajt Brixen óvárosából indult a változatosság kedvéért egy hosszú fölfelével. Az eddigi szakaszokhoz és az itiner szerinti tervezett két itatóponthoz képest beiktattak egy plusz megállót is, aminek igazán örültünk a 2és fél órás kistányéros tekerés után. Ez után következett az első lejtős rész.

A lefelét úgy lehet elképzelni, mint a forma1-ben mikor vizes az aszfalt és az ideális ív szárad. Ezen ez íven lehet szépen haladni, de ha elhagyod, akkor azonnal csúszkálsz. Na, itt is ez volt, csak itt a sóderes lefelén volt egy kb. 10cm-es sáv ahol nincs kavics, mert már lehordták. Ezen lehetett jönni lefelé 40-50-el néha többel is, de ha lecsúszol, akkor baromi nehéz megfogni a bringát.Így kezdtük a lefelét az első hegyről. Szerencsére ma már tudtam hasítani nem pörgött a pedál, szépen ment a racsni.

A hullámvasút rész középen kimondottan jó volt, nem erre számítottam, de tetszett. A második nagy mászás már durva volt ott sajnos kellett tolni, de megint csak tömegesen, vagyis nem mi bénáztunk. Egyszerűen azt már nem lehet kitekerni, senki nem is próbálkozott a fél tégla nagyságú sáros kövek között. A séta jobban megviselt, mint az előtte lévő tekerés, de ezen is túltettük magunkat. A lefelé az tréfás volt innen -29% néha 2m-es letörésekkel , már-már DH-s jelleggel.  Egyszer majdnem átfordultam előre, nem tudom hogyan hoztam vissza, de visszabillentem hátra szerencsére. A beton szerpentinen már jobb volt a helyzet, itt bepótoltam a tegnap elmulasztott száguldást is. 70 feletti tempóval ereszkedtünk sáros zajos montival és közben leszedtünk egy két helyi országútist is persze elengedtek, de nem semmi volt. :)

A befutó, a csak a „Dolomitok hercegnőjeként” emlegetett San Vigilioban volt, egy igazi síparadicsomban, melyet erre a napra a bringások vettek birtokukba. Apukám megint a cél előtt várt minket a lobogó magyar zászlóval, erre megint ott volt a gombóc a torkomban, egy kicsit meg is könnyeztem , persze a szemüveg alatt, nem látta senki. :)

Beérkezés után magunkhoz vettünk egy kis tésztát (fő a változatosság), aztán a tegnapi bringamosás egy órás sorban állásához képest mindössze 15 perc alatt végeztünk (látszott, hogy nem volt nagyon nagy sár). Aztán irány haza, a pasta party ki is maradt, mert elég messze van a szállás, nem érte volna meg visszamenni a tésztáért. Este még a szokásos átnézés és szerviz és készülünk a holnapra. Olvassuk a kommenteket, amikor tudjuk. Köszönjük a szurkolást, nagyon jól esik és sok erőt ad.

Így zártuk a negyedik napot:

(napi helyezés, csapatnév, versenyző, napi idő, átlag km/h, összetett idő/helyezés)

További képek a szakaszról:

Az 5. szakaszról is sikeresen beértek a srácok. A beszámoló hamarosan olvasható lesz a blogon. A legfrissebb információkat az aktuális szakaszokról az IronHorseBlog twitter oldalán lehet nyomon követni.

A július 18-i harmadik napon a Mayrhofen és Brixen közötti 94 km hosszú szakasz várt a TransAlp mezőnyére. Következzen a 3. nap beszámolója, ahogyan a versenyzők látták.( A technika ördöge miatt csak két kép érkezett a srácoktól a mai szakaszról, ezért illusztrálásképpen a TransAlp fotósai által készített hivatalos fotókból is válogattunk.)

A tegnap esti/éjszakai szakadó eső után a mai nap sem indult jobban. A szállásunkat körbevevő tegnap még csodaszép hegyek ma reggelre elég zordan festettek, ködbe és felhőkbe burkolózva ráadásul egy-két csúcs havas is lett az éjszaka. 1500 méteren mindössze 7 fok volt, ami nem volt túl biztató, ha a mai 2300 méteres csúcsra gondoltunk. Lent a városban már néhány fokkal melegebb volt, de itt is ömlött az eső, így nem is siettünk nagyon a rajhoz, nehogy nagyon elázzunk.

Reggel persze jött a dilemma mit is vegyünk fel, reggel bekapcsoltuk a tv-t és épp az időjárást mutatták…hát, ezt jobb lett volna, ha nem látjuk. Végül, az Icebreaker aláöltözetet, mezt, rövidnadrágot, kar- és lábmelegítőt, szélmellényt és esőkabátot vettünk fel. Előtte persze a reggeli „szertartás” keretében bekentük magunkat mindenféle csodaszerrel, ezek közül most a Born Protect Extra krémjének vettük legnagyobb hasznát, ami kifejezetten szél és víz elleni védelemre van.

A mai szakasz „mindössze” egy 30 km-es mászásból és 60 km gurulásból állt. A rajt előtt, amíg csak lehetett egy erkély alatt álltunk, aztán a rajt után egyből megkezdődött a 30 km hosszú mászás, a Pfitscherjoc-ra amit úgy is neveznek, hogy az ”Alpok pokla”, most már tudjuk, hogy miért. Szépen haladtunk fölfelé, tudtuk, hogy nagyon hosszú lesz ezért igyekeztünk beosztani az erőnket.

A csúcsot békésen legelésző és alvó „gyapjas” tehénkék mellett közelítettük meg, ahol 0 fok volt és igen intenzíven havazott. A csúcstól kb. 5 km-re volt az első frissítő, ami máskor jól is esik, de nem most. Szétázva, zuhogó hóban, így mindössze csak 1-2 percet töltöttünk itt, de még így is óriási erőfeszítés volt visszaülni a biciklire és megmászni az utolsó néhány kilométert. A hideg nem csak érezhető, hanem látható is volt, lehelet, és egyéb párolgás formájában. Míg mi Ferivel igyekeztünk a lehető legrövidebb időt eltölteni a hidegben, addig néhányan megálltak, levetkőztek, csavargatták a vizes, izzadt ruháikat, míg mások hógolyóztak.

Az első frissítő után jött az igazi hidegzuhany, amikor szembesültünk vele, hogy közel 3órás mászás után a szakadó hóban itt most cipelés következik. A terepviszonyok olyanok voltak, hogy ott a legprofibbaknak is a vállukra kellett venni a bringát. Úgy kell elképzelni mintha télen valaki felcipelné a bringát a Rám-szakadékban de itt nincs korlát meg lánc, itt egyvalamibe lehet kapaszkodni és az nem más mint a bringa. Itt nagyon lassan teltek a percek, a cipőnk persze beázott, ahogy kell a 2-3 fokos hegyi patakban pedig már a sírás kerülgetett nyakamban a bringával, de mégis tetszett. Valami fura megmagyarázhatatlan dolog ez, de ott ez az érzés fogott el, hogy ez sem zavar; nehogy már ne menjünk fel!

Lefelé sem unatkoztunk: Havas eső, hideg szél.  Erre mondjuk számítottunk is, de amire nem, hogy megakad a racsnim, vagyis hátrafelé nem racsnizik, csak hajtani lehet, illetve folyamatosan kell is különben beejti a láncot a gumi és a váz közé. Hiába próbáltam bármit, semmi sem segített.
A megoldás az volt, hogy tekerni kellett mindig. Na, ez lefelé azért nem egyszerű, a többiek mentek mellettem 60-70-el én meg 50-el behúzott fékkel tekerek, mert 50 fölött már nem bírtam a láncot feszíteni, mert megint beesett volna, vagyis fékezni kellett végig és tartani az 50-es tempót. Képzeljétek el, hogy lefelé behúzott fékkel mentek és tekertek; senki nem értette mit csinálok :).
A lényeg, hogy ki tudtam vele így jönni a szakaszról. A vége felé még a Ferinek elszállt a hátsó fékje, így a 2 dolog miatt sok helyezést buktunk, de most valahogy nem bosszankodtunk emiatt, mert lehetett volna rosszabb is.

A befutó Brixen óvárosának macskaköves terén volt, ez volt az első városi befutó, sok lelkes szurkolóval és kevés bringamosóval, vagyis inkább sok sáros bringával, így még azok is beálltak, akik amúgy ezt a műveletet általában kihagyják. Még a helyi autószerviz is besegített, hogy gyorsabban haladjunk, de így is kb. egy órát álltunk sorba. Brixentől néhány kilométerre, Fortezzába mentünk, ahol az elkövetkező két éjszakát egy jópofa erődhöz hasonlító szállodában töltjük. Némi felfrissülés után visszamentünk a pasta partyra, melynek helyszíne a befutó volt és természetesen szokás szerint paradicsomos tésztát kaptunk. Vacsora utánra pedig mi is maradhatna más, mint a bringa rendbe tétele.

A holnap sem lesz egyszerű, mert annyit nem fog száradni, hogy ne legyen sár. Reméljük azért esni nem fog. Holnap lesz a legnagyobb szintkülönbségű szakasz, reméljük, ki tudjuk magunkat pihenni.

Így zártuk a harmadik napot:

(napi helyezés, csapatnév, versenyző, napi idő, átlag km/h, összetett idő/helyezés)

Harmadik napi mért adatok:

Össztáv: 97,3 km
Átlagsebesség: 16,5 km/h
Max. sebesség: 60 km/h
Szintkülönbség: 2100 m
Mászás összesen: 32 km
Lefelé összesen: 48 km
Legmeredekebb lefelé: 20%
Legmagasabb pont: 2230 m

További képek a szakaszról:

A legfrissebb információkat az aktuális szakaszokról az IronHorseBlog twitter oldalán lehet nyomon követni.

A július 17-i második napon egy 68,7 km hosszú szakasz várt a TransAlp mezőnyére és a srácokra, három – ahogy a Tour-on is mondják – kiemelt kategóriás heggyel. Következzen a második nap beszámolója.

A reggeli indulás a szállásról elég izgalmasra sikerült, ugyanis Feriék kocsija nem akart beindulni, de szerencsére egy kis betolás segített rajta és elindulhattunk a starthelyhez, ami a tegnapi befutó helyszíne, Weerberg volt.

A beállásnál ma a ”D” szektorból indultunk, ami azért sikerélmény volt, mert a lassabb versenyzők mellett már az első kistányéros mászásnál mentünk el szépen sorjában. Az időjárás tökéletes volt, bár inkább kicsit meleg, az elején végig tűzött a nap. Nem volt idő nagyon bemelegedni, az első mászás után, amit egy nagyobb bollyal együtt tettünk meg, rögtön következett egy gyors földes lejtmenet a völgybe egészen a frissítő pontig.

A frissítőpont után, semmi intermezzo, lankás rész vagy hasonló egyből indult egy meredek sáros és ennek köszönhetően igen csúszós mászás a Geiseljoch-ra.  Itt még nem is gondoltuk, hogy majd két és fél óra lesz ennek a hegynek a megmászása. Hosszú volt, egyre hidegebb volt, de gyönyörű vidéken biciklizhettünk, néhol kis csörgedező hegyi patakon keresztül vitt az út. Az utolsó két kilométeren már óvatosan kellett menni, olyan szűk volt a hely, hogy már csak egy bringa fért el az úton kényelmesen (néhol pedig nem éppen kényelmesen) és a szél is felerősödött a csúcs közelében.
Itt a szakasz közepén azért izgultunk, hogy vajon jól sikerült-e a regenerációnk, de nem volt gond, a saját tempónkban szépen végig kitekertük ezt az emelkedőt ott is ahol már sokan csak tolták.

A hegyről lefelé igyekeztünk felkészülni lelkiekben az utolsó emelkedőre, ami szintemelkedésben ugyan kevesebb volt, mint a Geiseljoch, de a nehézségét az átlagban 8-9%-os meredekség adta; voltak benne olyan 28-29%-os meredek szakaszok, amiket egyszerűen már nem lehetett kitekerni.

Az utolsó lejtmenetre már be kellett öltöznünk, mert a szél még jobban felerősödött. Ezen az utolsó szakaszon a fékeké volt a főszerep. Elég masszívan melegedtek és koptak, de tették a dolgukat, nem volt velük gond. Hogy ne legyen ilyen sima a lefelé, az egyik szakaszon egyszer csak egy autó jött velünk szembe, kicsit figyelmetlen volt, de szerencsére mi észnél voltunk, ezért nem lett baj.

Az utolsó néhány kilométert már Mayrhofenben tettük meg ahol végig álltak a szurkolók. A célegyenesben megpillantottam apukámat, aki egy Magyar zászlót lengetve várt minket, ami hihetetlen erőt adott nekünk az utolsó néhány száz méterre.

Beérkezés és egy kis frissítő után indultunk is az aznapi szálláshelyünkre Gerlosbergbe, ahová egy 6 km hosszú szerpentin vezetett fel és valami félelmetesen szép kilátás nyílt az Alpokra. A szállásunk egy igazi kis alpesi fogadó olyan, de olyan félpanzióval (salátabár, leves, főétel, desszert), hogy a szánk tátva maradt, de a gyomrunk tele lett. Így hát a mai pasta partyt kihagytuk, de nem bántuk meg, mert ez ezerszer jobb volt. És persze ahogy szokás, belebotlottunk egy magyar pincérbe, Árpiba, aki nagyon kedves és segítőkész volt, így ezúton is köszönjük neki .

Feriék kocsijába sikerült életet lehelnünk egy új akkumulátor segítségével. Most éppen szakad az eső; csak remélni tudjuk, hogy reggelre eláll és ahogy eddig is verőfényes napsütésben kezdhetjük meg a holnapi szakaszt.

Így zártuk a második napot:

(napi helyezés, csapatnév, versenyző, napi idő, átlag km/h, összetett idő/helyezés)

Második napi mért adatok:

Össztáv: 71,52
Átlagsebesség: 13 km/h
Max sebesség: 66,9 km/h
Szintkülönbség: 2745m
Mászás összesen: 29,5 km
Lefelé összesen: 33 km
Legmeredekebb fölfelé: 29% (!)
Legmeredekebb lefelé: 26%
Legmagasabb pont: 2264m 

További képek a szakaszról:

A 3. szakaszt is sikeresen abszolválták a srácok. A beszámoló hamarosan olvasható lesz a blogon. A legfrissebb információkat az akutális szakaszokról az IronHorseBlog twitter oldalán lehet nyomon követni.

A július 16-i első napon egy 95,7 km hosszú, két nehéz hegyet valamint a végén egy hegyi befutót tartalmazó szakasz várt a srácokra Mittenwald és Weerberg között. Következzen az első nap beszámolója.

Igazán szép napra virradt, ma megkezdődött a küzdelem a hegyekkel és saját magunkkal.
A reggeli korai kelésnél még csak 5 fokot mutatott a hőmérő higanyszála, de szerencsére a 10 órás rajtnál már 20 fok körüli ideális bringás idő várt minket.

A rajtnál is látszódott a profi szervezés, a beállás nagyon gyorsan lezajlott, nem volt tülekedés és korláton bringaátemelős huszárok, mindenki tudta, hogy hol a helye. (ez egyébként a verseny közben is látszódott, mindenki nagyon türelmes és figyelmes a másikkal.)
Az első napi startnál még két szektorból (A és B) rajtoltatták a versenyzőket. Az ”A”-ból a licenszes versenyzők, míg a többiek a „”B”-ből indulhattak útnak akár csak mi, a szektor legvégéről a Costa Ricai csapat társaságában.

Pontban 10 órakor felcsendült az AC/DC örökbecsű slágere a Highway to Hell, ami egyben volt vérpezsdítő és elgondolkodtató is, hogy mire is vállalkoztunk.

A Mittenwaldból kivezető kis kanyargós út mellett igazán hangulatos volt, hogy végig álltak a helyiek, akik bíztattak minket, de ennek hamar vége lett, mert megkezdtük az első emelkedőt a Hochalmsattel-t. Nem kezdtünk be nagyon és be is vált ez a taktika, mert sokan már itt kipukkadtak. A csúcsra felérve a hegy másik oldalán egy nagyon durva csúszós lefelé várt minket, szedte is az áldozatokat szépen. Volt olyan, akit már itt el is vitt a mentő egy kulcscsonttöréssel (egy fóliában fekvő srác volt).
A lefelék tele voltak hajtűkanyarokkal, amik sok helyen nem voltak biztosítva, legalábbis nem minden helyen álltak (ami érthető is). Figyelni kellett, mert egy kis hiba és zuhant az ember a szakadékba.

Összesen csak két frissítő pont volt a mai közel 100 km-en - mindkettő a völgyben – de ott aztán volt minden mi szem szájnak ingere: Alma, banán, dinnye, energiaszelet, energiaital, diós kalács, citrom és még sorolhatnám, úgyhogy akkor sem maradtunk volna éhen, ha nincs nálunk semmi. (de volt :D)

A lefeléken pokolian kellett figyelni, mert hullottak ki a zsebekből a cuccok és így könnyen el lehetett hagyni a fontos felszereléseket, ha valaki nem figyelt. A bringára is ügyelni kellett, mert a sziklás részeken könnyen felüthettük volna a felnit. Szerencsére ezt a szakaszt minden nagyobb zűr nélkül megúsztuk (a célban már 30 fokos meleg várt minket). 95 km helyett 100 lett a vége, ami igen csak megtréfált, ugyanis hegyi befutóval végződött a szakasz, így a vége elég kemény volt, de beértünk és klassz érzés volt egy ilyen szintű verseny első etapját végigcsinálni, különösen, hogy akkora hegyeken tekertünk, amiket otthon nem láthatunk :)

A szállásunk este Wattensben volt (alig 8 kilométerre a befutótól), ahonnan egy kis szusszanás után visszamentünk Weerbergbe , ahol a tegnapi naphoz képest a pasta party, kb egy órás sorban állással kezdődött, úgyhogy, ha erre lehet számítani esténként akkor meggondolandó, hogy érdemes-e ott sorban állni, vagy inkább pihenünk. Visszatérve a szállásra még átnéztük a technikát és lelkiekben már a holnapi szakaszra készülünk.

Az első napot így zártuk:

(napi helyezés, csapatnév, versenyző, napi idő, átlag km/h, összetett idő/helyezés)

Első napi mért adatok:

Össztáv: 100,31km (95 km helyett)
Átlagsebesség: 17,2 km/h
Max sebesség: 60,4 km/h
Szintkülönbség: 2303m
Mászás összesen: 44,1 km
Lefelé összesen: 32 km
Legmeredekebb fölfelé: 15%
Legmeredekebb lefelé: 23%
Legmagasabb pont: 1816m

További képek a szakaszról:

A második nap beszámolója ma, az esti órákban várható. Addig is a 3. nap eseményeiről a friss információk az IronHorseBlog twitter oldalán elérhetőek.

2011. július 15-i események:

Délután négy órára megérkeztünk a Transalp starthelyére Mittenwaldba, ahol 15 fok ,borongós idő fogadott, ami  igen nagy változás a tegnapi 38 fokhoz képest, amikor izzadva csomagoltuk össze a táskáinkat. Mittenwald és környéke 1000 méteres magasságban fekszik 2500méteres csúcsok ölelésében tényleg gyönyörű, de azt hiszem a következő néhány napról ez mind elmondható lesz.

Első utunk a regisztrációhoz vezetett, amit egy tornaterembe rendeztek be. Megkaptuk a rajtszámunkat: 449 és a startcsomagunkat, ami egy óriási Craft Bike feliratú sporttáska benne mindenféle hasznos versenyinformációval (legalábbis ezt gondoltuk még ekkor) és promóciós anyaggal.  Este hattól pasta party van, ahogy az elkövetkező 8 versenynap során, 7-kor pedig verseny-eligazítás, ami mindenképpen célszerű lenne rész venni.

Az éjszakai szállásunk Sharnitzban van néhány kilométerre Mittenwaldtól, így gyorsan felcuccoltuk a csomagokat és irány vissza Mittenwald és a Pasta party. A helyszín a sörsátrak hangulatát idéző városi jéghokipálya csarnoka telis-tele lócákkal és asztalokkal és tiroli népviseletbe öltözött helyiekkel. A versenyzők tésztát, salátát, gyümölcsöt és péksüteményt kapnak (legalábbis ma), a kísérők pedig a helyi specialitásokat, különböző kolbászokat ehettek viszonylag normális áron. Gondolnátok, hogy egy nemzetközi versenyen nincsenek kiírva angolul a dolgok? Bár Mikusz figyelmeztetett minket mégis meglepődtünk, amikor az ételek nevei, a holnapi szakasz részletes leírása és a Road Book nevezetű hasznosnak gondolt könyvecske mind-mind csak németül olvasható- persze ez a mi sarunk tanuljunk meg németül! Közben a színpadon a különböző „kulturális események” (tiroli tánc stb.) a 37 ország résztvevőinek zászlaját felvonultatva hivatalosan is megnyitották a 14.Transalp Challenget. Szívet melengető érzés volt, amikor elmondták, hogy magyar színekben hivatalosan négy versenyző indul, köztük mi! Nem maradtunk sokáig, mert még fel kell készíteni magunkat és a technikát is a holnapi napra. Feltettük a rajtszámokat, a saját készítésű itinerünket, én még kicseréltem a biciklis computer érzékelőinek elemeit és előkészítettem a holnapi kellékeket. Most pedig itt ülök, izgatottan várva a holnapi napot és tolmácsolom gondolataim Encsinek (barátnőm), aki az elkövetkező napokban tudósítani fog az eseményekről.

A verseny hivatalos oldalán minden szakasz "élőben nyomonkövethető", és az aktuális eredmények a beérkezés után 15-20 perccel már elérhetőek.

www.bike-transalp.de

A mai első szakasz (Mittenwald-Weerberg) beszámolója hamarosan...

Néhány hónappal ezelőtt Mikusszal (csapatvezető)és TT-vel (edzőnk) leültünk egy kis megbeszélésre, ahol olyan dolgok merültek fel, amire addig nem is gondoltunk. A technikai dolgok után terítékre kerültek, az aminosavak, fehérjék, növekedési hormon stb. ezzel rávilágítva, hogy ezt a nyolc napot nem lehet vízből, szőlőcukorból és banánból végigcsinálni.  Akkor még nem is sejtettük, hogy az ott elhangzottak hamarosan a mindennapi rutin részei lesznek.

Egy-egy komolyabb edzés alatt körülbelül 3-4000 kcal égetünk el, a versenyen ez akár a 6-7000 kcal-t is elérheti. Ekkora energiamennyiséget nem lehet csak étkezéssel pótolni (érzékeltetése céljából ez kb. 9-10 grillcsirkének felel meg) sem a verseny alatt, sem pedig utána. Erre az esetre találták ki az energiaitalokat és egyéb táplálék kiegészítőket, melyek rövid idő alatt segítenek pótolni az elvesztett kalóriákat.

A

napot egy öt darabból álló Multivitamin csomaggal kezdjük, mely egy erős fizikai igénybevételnek megfelelően többszörös dózist tartalmaz minden létfontosságú vitaminból és ásványi anyagból. Ezt még kiegészítjük Magnézium tablettával. Edzés előtt már magas elektorlit-tartalmú sportitalt (ZERO Sport) iszunk, közben pedig a folyamatos szénhidrátpótlás miatt a 4:1 Energy Source energiaitalt, ami 4:1 arányban tartalmaz szénhidrátot és fehérjét. Szilárd táplálék gyanánt az Energy Bar szolgál. Viszünk magunkkal gél formátumú energiaforrást, aminek előnye, hogy nem kell hozzá víz.
Az edzés után egy órán belül megisszuk a Protein Recovery szénhidrát és fehérjetartalmú italt, mely elengedhetetlen a regenerációhoz. Szedünk még aminosavat, az arginint és ornitint, melyek megfelelő arányban serkentik a természetes növekedési hormon termelődését, ami szintén a regenerációt segíti.

A bringázást most már kicsit tudományosabb szemszögből nézzük.

Januárban elkezdtük a felkészülést az idei szezonra és persze a Transalpra, ami a körülményeket tekintve igazi kihívás. Az első 2 hónap leginkább görgőzésből állt, majd, ahogy az idő engedte mentünk ki a szabadba.

A téli, kora tavaszi hónapok igen nehézkesek voltak, mikor hidegben és sötétben indultunk el délutánonként. Sajnos, aki nem profiként űzi ezt a sportot annak az edzés leszűkül a délutánokra és a hétvégékre, de még így szerencsésnek mondható, hogy a munkaidő és a földrajzi "fekvésünk" lehetővé teszik, hogy 4-5 óra körül már valamelyik közeli hegyen edzünk. Bár Ferinél ez kicsit macerásabb, azért igyekszünk hetente 2-3x, illetve hétvégenként közösen tekerni.

Ami az útvonalakat illeti nagyon nehéz az előttünk álló terephez még csak hasonlót is találni. 2000 méteres hegyek helyett be kell érnünk a Budai-hegység és a Pilis adta lehetőségekkel, de még így is jobb a helyzetünk, mint a hollandoknak:)
Igyekeztünk megkeresni a legkeményebb emelkedőket, ezek közül az egyik kedvenc a Nyereg utca, ami ugyan rövid, de egy igen combos 18-22 %-os emelkedő, mely a napi edzések bevezető részévé vált. Aztán ott van még a Diós-árok, a Hármashatár-hegy és persze a terepen is küzdünk az elemekkel. Tehát a délutáni program általában egy 2-2,5 órás tekerés az előbb említett helyeken.

Hétvégenként igyekszünk a lehető legjobban kihasználni az időt és 4-5 órás változatos edzéseket végezni a Pilisben:  Dobogókő - Esztergom - Visegrád- Pap-rét- Szentendre útvonalon.

Áprilisban már szokásosnak mondható Balaton kört is megcsináltuk, idén 7óra 17 perc alatt, természetesen montival. Tavasztól pedig elkezdődött a versenyszezon  és próbálunk a lehető legtöbb helyen elindulni.
 

Néhány edzés diagramja, pulzussal, sebességgel és szintrajzzal:

Egy kör a Budai-hegységben

Kolosy tér - HHH (Rekettyés büfé) 3x

Dobogókő - Esztergom - Visegrád- Pap-rét- Szentendre

Dobogókő

Idén július 16 és 23 között 14. alkalommal kerül megrendezésre a Transalp Challange.
A verseny nyolc szakasza során 670,25 km távolságot és 21 504 méteres szintkülönbséget kell teljesíteni. Az első szakasz a németországi Mittenwaldból indul, a következő állomás az ausztriai Weerberg, majd Mayrhofen. A további öt szakaszt Olaszországban kell teljesíteni a festői olasz Dolomitokban- melyek talán az Alpok legszebb hegyei- és végül méltó befejezésként a Garda-tó várja a célba érkezőket.


A Tansalp Challenge mezőnyében megtalálható a világ Mountain bike-osainak elitje, akik a legnagyobb cégek támogatását élvezik (a támogatók nem csak a kerékpáros világból kerülnek ki). A verseny nehézségi szintje és a professzionális szervezés alapján a MTB sport "Tour de France"-ának is hívhatjuk ezt az eseményt.

Az idei versenyen 500 páros, több mint 25 országból, 2 fős csapatokban vág neki a megmérettetésnek.
A szakaszok a kegyetlen 30 km-es mászásoktól a meredek köves ereszkedéseken, a patakátkelésen, a sziklamászáson keresztül mindent tartalmaznak.

Akit  érdekelnek a szakaszok, az a következő linken megtalálja a részletes leírást szinttérképpel.

Íme néhány kép a tavalyi versenyről:

A nevezési díjon túl is rengeteg költséggel jár egy ilyen kaliberű verseny.

Két autóval megyünk összesen öten, ugyanis rajtunk kívül három "segítő" jön velünk, akikre nem csak fizikailag, de lelkileg is nagy szükségünk lesz. A verseny mind a nyolc napján más és más helyről indulunk és érkezünk meg délutánonként, emiatt a szállásokat is úgy igyekeztünk összeállítani, hogy minél közelebb legyenek a rajthelyekhez. A verseny színvonalát és népszerűségét mutatja az is, hogy a szállásárak az éppen aktuális állomásokon a verseny napján hirtelen megemelkedtek, így bizonyos esetekben a pénztárca kímélés miatt kicsit távolabb sikerült csak szállást foglalnunk. Ezek azok a költségek, melyeket teljesen önerőből kell megoldanunk.

Ám szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy néhányan mögénk álltak. Először is a Lufthansa Technik Budapest, mely a nevezésben segített, ahogy azt már korábban írtam.

Aki bringázik annak azt hiszem nem kell elmondani, hogy milyen drága a technika  és, hogy egy ilyen szintű versenyen és terepen fel kell készülni minden eshetőségre. Ebben lesz segítségünkre a BikeFun Hungary Kft., aki biztosítja számunkra a technikai háttértámogatást (erről még bővebben fogok írni).

Szintén elengedhetetlenek azok a táplálék-kiegészítők, melyekkel a High5 támogat minket, mert "vízből" nem lehet megcsinálni.

Végül, de nem utolsó sorban a verseny helyszíne az Alpok 2-3000 méteres hegyei,  ahol az időjárás viszontagságaival is meg kell majd küzdeni (legalábbis a korábbi évek résztvevőinek tapasztalata alapján).  Ebben lesz segítségünkre a Mountex jóvoltából az Icebreaker speciális aláöltözet.

Eltelt jó néhány nap, talán két hét is, amikor egyszer hazafelé jövet a parkolóba megcsörrent a telefonom. Feri volt.

-Merre vagy?

-Épp indulok haza!

-Vissza tudsz egy kicsit jönni? Be kellene nevezni a versenyre!

Bár tudtam, hogy Feri aznap megy egy beszélgetésre a cégvezetőhöz a támogatás miatt, de nem gondoltam, hogy sikerrel fog járni!

Hozzátartozik a történethez, amit eddig még nem írtam, hogy a Lufthansa Technik Budapestnél dolgozunk mindketten. Igen, mi szedjük szét és rakjuk össze azokat a vasmadarakat, melyeken repültök. A cégről tudni kell, hogy volt már rá precedens, hogy kisebb-nagyobb sporteseményeket támogatott a dolgozói számára (futóverseny, focimeccs), így vette a bátorságot Feri is, hogy elmenjen és beszéljen a Transalpról! Ám ő nem bízta a jó szerencsére a dolgot, mert rögtön a német vezérigazgatónkhoz fordult a tervvel. A cél az volt, hogy az igen borsos nevezési árba segítsenek. Ez sikeresen meg is valósult. E nélkül bele sem tudtunk volna vágni a dologba!

A korábbi délután, amit említettem már december közepe volt, azokban a napokban nyitották meg a nevezést a versenyre. Beneveztünk, a pénzt átutaltuk és vártunk, vártunk. Ugyanis, amíg meg nem láttuk a nevünket a rajtlistán nem mertük biztosra venni, hogy valóban sikerült, mivel a korábban hallott történetekből tudtuk, hogy néhány nap alatt betelik a létszám. Kevesebb mint egy hét alatt ez meg is történt!

A versenyre való érdeklődést jól jelzi az alábbi üzenet is, ami a Transalp honlapján volt olvasható!

"Due to the high interest for participating in the 2011 Transalp with about 13,000 pageviews immediately after the registration opened and the thus temporarily overloaded server we would like to inform you that online registrations are still possible."

Még aznap délután megkaptam a visszaigazoló e-mailt. Ekkor még szinte fel sem fogtam, de a neheze csak ekkor kezdődött. Felkészülni a versenyre és előteremteni a rengeteg járulékos költségre (szállás, utazás, alkatrészek, táplálék-kiegészítők, ruházat stb.) a pénzt!

A történet, ami miatt a blogot indítom tavaly novemberben kezdődött! Egy szokásos munkanap, épp a csomagtérben ügyködtem, amikor megállt az ajtóban Feri.

-Transalp?

-Az jó verseny, de miért kérdezed?

-Indulunk rajta?

-Persze, menjünk, de nagyon drága!

-Nem gond, elintézem!

Szóval ezzel a néhány mondattal indult a történet. Ekkor még nem vettem komolyan a dolgot. Gondoltam ez egy hirtelen fellángolás Feri részéről, számomra pedig egy nagy álom.

Néhány szó rólam:mióta az eszemet tudom bringázom, komolyabban 2004-től, amióta a Merida MaratonTeam tagja vagyok. Ez annyit jelent, hogy rendszeresen járok mountain bike versenyekre hétvégente. Sajnos a munka mellett korlátozottak az edzéslehetőségek, de igyekszem kihasználni a délutánokat rövidebb, a hétvégéket pedig egy-egy hosszabb tekerésre.

A történet másik főszereplője Feri, a munkatársam, aki mindössze néhány éve az országútról tért át a hegyekre.

Egyelőre bőven elég ennyi rólunk.

Végül néhány szó magáról a versenyről vagyis a Transalpról. A nevéből is érzékelhető, hogy nem épp egy könnyű túráról van szó, pláne, ha egy kicsit ízlelgetjük a hozzá kapcsolódó számokat.

3 ország

8 nap

670 km

21504 méter szintkülönbség

A Transalp tehát a világ egyik legkeményebb, ultramaraton mtb versenye. Ha valaki jártas a mtb versenyek világában akkor a négy nagy közül az egyik (Rocky Mountain Marathon -USA, Crocodile Trophy - Ausztrália, Cape Epic- Dél-Afrika, Transalp - Európa). A nyolc napos versenyre a világ minden tájáról érkeznek a párosok, mindössze 500 duó nevezhet, de nagy részük meghívásos alapon kerül fel a rajtlistára. Az indulók között van a világ mountain bike sportjának elitje, ultramaraton specialisták ... több száz profi és mi.

Igen, ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy ezek megőrültek!? Talán, de egy biztos ... minden hegyikerékpárosnak ez az álma..."

A blog célja, hogy bemutassa felkészülésünket és a beszámoljon a versenyről.